A remény nem abbéli meggyőződés, hogy valami jól sül el,
hanem bizonyosság afelől,
hogy a kimeneteltől függetlenül van értelme. (Václav Havel)

Az Európai Filmakadémia tagjai két ízben is megtapsolták a dokumentumfilm kategória magyar győztesét, Gyarmathy Líviát. De nem maradtak el filmjeinek hazai kitüntetései sem (Kossuth-díj és egyebek). Mindazonáltal Gyarmathy Líviáról nem, az egyébként minden kétséget kizáróan megérdemelt, díjak jutnak az eszünkbe, hanem a filmjei. Gyarmathy Lívia “nem” Kossuth-díjas filmrendező, hanem az Üzenet rendezője, a Kilencedik emelet rendezője, az Együttélés rendezője, és sorolhatnám emlékezetes dokumentum-alkotásait egészen a két évvel ezelőtt befejezett filmjéig, A térig. A filmjeire emlékszünk, az évek óta elevennek bizonyuló és még évekig elevenen ható alkotásaira.

A vízcsepp tisztaságú képsoraira emlékszünk. Nem a beállításra, nem a kompozícióra (pedig remek operatőrök voltak társai), hanem az egyszerű és őszinte beszéd nyelvére, amelyen hozzánk szól. Filmjeiben a megformálás soha nem kerül szembe az egyenes beszéddel. Nemcsak szemünknek és agyunknak szánja a filmjeit, hanem közben a szemünkbe is néz. Tekintete határozott, nyíltsága lefegyverző. Világosan, érthetően beszél. Eltéveszthetetlenül tudjuk: pontosan azt mondja, amit mondani akar. Mindenféle sallang nélkül.

Rólunk beszél, emberekről. Csalódásainkról, szenvedéseinkről, becsapottságunkról, kiszolgáltatottságunkról, olykor megkínzatásainkról, veszteségeinkről, fájdalmainkról — s persze küzdelmeinkről, vágyainkról, táncos kedvünkről, örömeinkről is. Képletesen szólva azt mondhatnám, hogy a látszat az, hogy Gyarmathy Lívia megfogja a filmjeiben szereplők kezét, mintegy kézen fogva jár velük. De ez nem volna igaz. Nemcsak azért, mert szerepelnek filmjeiben olyanok, akikkel soha nem fogna kezet, hanem mert ennél többet tesz: a filmezés gesztusával a történelem tanújává emeli őket. Vallomásaik megmaradnak, amíg áll a világ, s meg még lesz filmművészet.

Szolidaritás és irónia. Filmjeinek alapvető karaktere, szinte névjegye. Valljuk meg, kivételesen ritka páros ez a dokumentumilm-készítésben. Gyarmathy Lívián kívül csak néhányan tudják. A történelem, a társadalom megnyomorítottjai, az alávetettek, a magukra maradtak igen gyakran (igaz nem elégszer) láthatók a világ dokumentumfilmjeiben. De hogy a rendező ironikusan mutassa be küzdelmeiket? Szinte kizárt. Gyarmathy Lívia dokumentumfilmjeiben jelenlévő szelíd, együttérző irónia nyit utat a hitelesség felé: hősei nem hősök, hanem hús-vér emberek, akiknek a boldogulásukért, a tisztességes létért, nemcsak „fortélyos hatalmakkal” kell megküzdeniük, hanem önmaguk karakterével, esendőségeikkel is.

Mindezek különös harmóniába rendeződnek Gyarmathy Lívia filmjeiben s lesznek együttesen reménykedésre bíztatóak. Becsapás nélkül, ámítás nélkül, hazugság nélkül.

Zalán Vince