Sára Sándor

„Feledheted-e ezeket az arcokat?” – teszi fel magának a kérdést az 1968-ban készült Feldobott kô végén a budapesti felvételire utazó fôszereplô, aztán így folytatja: „Majd számon kérik rajtad a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtôl az embert, és igazad lesz. És kérd számon magadtól is.” A fiatalemberben nem nehéz a rendezôre, Sára Sándorra, a fenti gondolatokban pedig az ô erkölcsi és mûvészi hitvallására ismerni. Elsô sikertelen felvételijét követôen Sára filmbeli alteregója (is) figuránsként járta az országot, s életre szóló tapasztalatokat szerzett a szocialista elmélet és gyakorlat közötti drámai ellentmondásokról. A fiú elôtt, egy nagy befôttesüvegben, az elmúlt hónapok emlékképei kavarognak: a barázdált arcú öreg parasztokról, a meggyilkolt görög menekültrôl, a megalázott cigányemberekrôl készített fotói.
Sára Sándornak sok befôttesüvegre volna szüksége, hogy formai-stilisztikai, mûfaji és gondolati téren egyaránt változatos, közéleti szempontból is jelentôs, közel hat évtizedes pályájának képkockáit egybegyûjtse. Külön üveg járna a kísérleti etûdöknek (Virágát a napnak, Pro Patria), a lírai szociográfiáknak (Cigányok, Vízkereszt, Egyedül), a jelenkori parabolának (Holnap lesz fácán), a történelmet faggató (80 huszár, Könyörtelen idôk, Vigyázók, A vád) vagy a múlt jelent is megmételyezô kísértetei ellen tiltakozó (Tüske a köröm alatt) filmdrámáknak, a „beszélôfejes” riport-dokumentumfilmeknek, a „nehézsorsúak” arcát nemcsak Magyarországon, hanem Indiában is megörökítô fotóknak, a Duna Televízió címû, a magyar és egyetemes kultúra iránti elkötelezettségéért UNESCO-díjjal jutalmazott „mozi” képeinek, de az operatôr legemlékezetesebb kompozíciói is nehezen férnének bele egyetlen palackba, hiszen ahány rendezôvel dolgozott – Gaál Istvántól Kósa Ferencen, Huszárik Zoltánon át Szabó Istvánig vagy Ranódy Lászlóig –, annyi képi stílust teremtett.
Sára a rá jellemzô dacos, bátor, „csakazértis” indulattal gyakran választott olyan témákat, amelyekrôl nem illett vagy egyenesen tilos volt beszélni. A nyolcvanas évek elejétôl így lett a magyarok kényszerû történelmi amnéziáját oldó, mi több, a rendszerváltást elôkészítô hosszú dokumentumfilmek alkotója (pl. Krónika/Pergôtûz, Sír az út elôttem, Csonka-Bereg, Lefegyverzett ellenséges erôk, Magyar nôk a Gulágon, Nehézsorsúak, Memento). Ezekben elôször vallhattak szenvedéseikrôl a magyar közelmúlt évtizedekig tabuként kezelt legsúlyosabb tragédiáinak, a Don-kanyar, az orosz (és a nyugati) hadifogság, a szovjet megszállás és a Gulág poklának vagy a „hadak útján” járó bukovinai székelyek hányattatásainak a túlélôi. Többségük már nincs köztünk, ám szenvedésük nyomát viselô arcukat mi sem feledhetjük. Hogy rajtunk se kérhessék majd számon a történelmet!

Pintér Judit