Életműdíj 2020

Laudáció

Szalai Györgyi és Dárday István

 Kevés alkotópáros mondhatja el magáról a magyar filmtörténetben, hogy nevük összeforr egy stílusirányzattal, amelyet ráadásul a külföldi kritikusok igen megtisztelő módon Budapesti Iskolaként azonosítanak. A fogalommá vált elnevezésről elsőként Dárday István és elválaszthatatlan alkotótársa, Szalai Györgyi juthat eszünkbe. Nevükhöz fűződik az irányzat első darabja, az 1974-es Jutalomutazás, a korszak egyik legátfogóbb, enciklopédikus igényű, egyszerre a 19. századi nagyrealizmus formáját és Csehov A három nővérének életérzését idéző vállalkozása, az 1977-es, 4 és fél órás Filmregény, ahogy az utolsó, az irányzatot lezáró, hasonló formátumú összefoglaló jellegű mű, az 1983-as Átváltozás is.

Dárday azonban nemcsak alkotóként veszi ki részét a dokumentarista módszerben, hanem szervezőként is: előbb a Balázs Béla Stúdióban hívja életre, s részben rendezi az ötrészes Nevelésügyi sorozatot, kitalálja a társadalmi forgalmazás gondolatát, terveket, koncepciókat ír fáradhatatlanul. Amikor látja, hogy a Budapesti Iskola se nem fikciós, se nem dokumentumfilmjei – hiszen azok épp e két hagyományos forma ötvözésével hoznak létre új minőséget –, tehát amikor érzékeli, hogy az effajta filmeknek nincs helye a magyar stúdiórendszerben, akkor gründolni kezd egy új műhelyt, amely nagy nehézségek árán végül csak 1980-tól kezdhet el működni, s mindössze öt évig maradhat fenn. Ám az általa vezetett Társulás Stúdió a Budapesti Iskolá-s filmek mellett a nyolcvanas évek legradikálisabb, újító szemléletű alkotásait is befogadja, így itt készül Bódy Gábor utolsó filmje, a Kutya éji dala, valamint Jeles András betiltott Álombrigádja. S amikor a Társulás nem működhet tovább, Dárdayék nem adják fel „függetlenségi harcukat”, létrehozzák a Mozgókép Innovációs Társulást, amely immár a rendszerváltás korszakának lesz fontos intézményrendszere, s ahol ők maguk is olyan fontos, a politikai átalakulásra reflektáló filmeket forgatnak, mint az 1988-as A dokumentátor és az 1994-es Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája.

A gazdag életműből most talán csak a legfontosabb, stílusteremtő alkotás emeljük ki, a Jutalomutazást. A valóságból merített, elszomorítóan groteszk történetet civil szereplők játszák el, rögtönzött dialógusokkal, természetes gesztusokkal – addig magyar filmben nem látott valószerűséggel. A játékfilmekhez képest a film „fésületlensége”, a rossz mondatok, a terjengős beszélgetések talán furcsának hathatnak, ám mindezért kárpótol a jelenetekből áradó hitelesség. A Jutalomutazás ráadásul ezzel a módszerrel a Kádár-korszak lényegi, ám nehezen tetten érhető hatalomgyakorlási technikáját képes megragadni: a paternalizmust.

Dárday István és Szalai Györgyi legfontosabb filmjei a fikciós és a dokumentarista módszer szinte láthatatlan ötvözetével vívták ki helyüket a magyar film történetében. Módszerüknek köszönhetően a közvetlen (dokumentarista) társadalmi jelentés szinte felszívódik a jóval egyetemesebb érvényű (fiktív) drámai történetbe. Műveiket az aktuális korrajz és az örökérvényű emberkép avatja kivételessé.

Gelencsér Gábor